Elmebolygatás, avagy reflexió az első előadásra - Információs társadalom. Modellek, gazdasági és társadalmi következmények

Legjobb barátaimat 15-20 éve ismerem. Tényleg ismerem őket! Tudom, hogyan vélekednek a komoly és kevésbé komoly dolgokról… Mindegyikőnk mást tanul, máshol dolgozik, s máshol él- s így különbözőképpen látjuk a valóságot, az életet. A tegnapi előadás elgondolkoztatott: ha hallották volna, ha együtt néztük volna, most élesen vitatkoznánk a hasznosíthatóság-szükségesség kérdéskörén… Pedig mindnyájan a XXI. században élünk, van számítógépünk, mobiltelefonunk, használjuk az internetet, csak éppen nem ugyanúgy. Van, akinek az informatika a hivatása, van aki az iskolában tanult ismeretekből építkezik, van aki érdeklődik iránta, s van, akit a kényszer vitt rá a IKT világának megismerésére.

Szeretek barátaimmal vitatkozni.

És úgy általában is szeretek vitatkozni!

Ésszerűen, nézőpontokat ütköztetve vitatkozni; nemcsak a másik ember véleményét megismerni, hanem a gondolatmenetét (sőt érvelésének módszerét, a közben bevetett kommunikációs eszközöket, meggyőzésre/befolyásolásra bevetett fortélyaikat figyelve) is megismerni. Így továbbgondoltam, hogyan is reagálnának ők erre az előadásra, erre a (két) kurzusra, s mit szólnék én az ő reakciójukhoz

Nagyjából ez lesz a vezérfonala a mai bejegyzésemnek…

Rögtön az előadás egyik kezdő kifejezésével kezdeném meg a gondolatmenetemet, mely nem más, mint a „kulturális késés”. Úgy gondolom ezzel a kifejezéssel manapság elég sok „népi nyavalyát” lehetne körülírni szó szerint, illetve átvitt értelemben is. Nem is kell a szomszédba menni az első példáért, itt van mindjárt ez a kurzus. Igen sokan vannak az ismeretségi körömben azok, akiknek volt alkalmam mesélni erről a (két) tantárgyról. Természetesen(?) mindenki jól meg is lepődött, annak rendje és módja szerint, hogy mennyi mindent kell hétről-hétre csinálni, és legfőképp milyen sok platformon. 

A Facebook és a blog szinte kivétel nélkül azért mindenki számára ismerős fogalom volt. 
Sőt a Twitter is, habár az avatatlanok (mondom én, aki magam is csak pár hete ismerem csivitelő barátunkat) annyit tudtak róla, hogy valami kék madár a logója, és körülbelül ugyanazt lehet rajta csinálni, mint Facebook testvérén. Legalábbis ez volt az ő feltevésük. Aztán jöttem én, és hatalmas vehemenciával mondtam nekik, hogy ácsi, nem ugyanaz a kettő még véletlenül sem, s már soroltam is nekik, hogy mi mindent lehet ott csinálni, miért is különbözik a fent említett másik „barátkozós oldaltól” (ahogy ismerőseim hívják). Pár perc után leállítottak, s én nem értettem, hogy miért is… Nagy nehezen csak kibökték, hogy még a kezdeti magyarázatom érdekes volt, a hashtag-retweet-tweetpics már sok(k) volt nekik. Bűnbánóan hozzátettem, ne aggódjanak, az én reakcióm is ez volt kezdetben, de pár használat után gyönyörűen kirajzolódik az igazi értelem: az információmegosztás, és hozzátettem: ha érdekli őket a téma, menjenek a blogomra, van pár jótanács a regisztrációkhoz, csatlakozzanak, próbálják ki a lehetsőégeket. Hát azt hiszem ennél a pontnál vette beszélgetésünk a tanári magyarázat-előadás jellegét….

Sajnos a Mindmeister is nehéz diónak bizonyult, én érveltem mellette (milyen sok lehetőség kínálkozik benne, digitális, képszerű, pont hatékony a vizuális tanulási típusomhoz), de jöttek az ellenérvek a papír alapú, rajzolt, kihúzófilcek és színes tollak varázsával átitatott gondolattérképekkel kapcsolatosan (már aki használ egyáltalán ilyent).

A Ustream-mel könnyebben megbarátkoznának, az meg nekem keményebb dió. Én nem vagyok nagy híve a TV-nézésnek- időpocsékolásnak tartom a huzamosabb ideig tartó képernyő előtt ülést (s lám mégis a számítógépről teljesen ellenkező véleménnyel vagyok, bár itt multitask üzemmódra kapcsolok, és egyszerre több oldalon tevékenykedek- ergo nincs meg a tévézés esetében jelenlevő semmittevés érzése).

Nem vettem még részt (olyan) távoktatási tanulási környezetben, melyben teljes egészében kiesik a személyes találkozás (talán azért zavar ez engem annyira, mert eléggé extrovertált típusú ember vagyok, akinek szüksége van társaságra, szükségem van kontaktusra). Ilyen pontból vizsgálva számomra kissé furcsa volt az SL-ban a teszt konzultáció, mert hiába voltam egy szál mikrofonnal és fejhallgatóval, bizony gesztikuláltam: jobb híján magamnak és hallgatótársaim avatarjainak. Zavart, hogy ténylegesen nem látom őket, nem tudom hogy reagálnak ők maguk- ez frusztrál a Ustream esetében is. Bár úgy gondolom, ez a fajta megváltozott tanulási környezet csupán hozzászokást igényel tőlem, és hogy túltegyem magam az ilyen fajta személytelenségen.

Átlépve az SL-hez, mint oktatási felülethez, barátaim torkán sem volt könnyű lenyomni. Számukra az SL nem jelent többet egy játéknál (aminek nekem is tűnt az első használatba vételkor), egy program csupán, amiről hallottak, de valószínűleg nem fogják kipróbálni. Ők (talán a szakjuk, talán egyetemük oktatási módszerei miatt, talán más okokból kifolyólag) máshogy látják az oktatás adta lehetőségeket. Amikor először meséltem nekik, hogy „képzeljétek jövő héten órát tartok”, „holnap kiselőadásom lesz” nem tudták miről beszélek. Mint kiderült náluk ilyen nincs. Ők a hagyományos tanári előadás-magyarázat – szeminárium jelleget ismerik csak. Nem állnak ki a csoportjuk elé, és tartanak egy 20-30 perces, vagy akár órás előadást egyedül vagy párban (és akkor még nem is beszéltem a webináriumról!); nem vesznek részt tréningen, nem próbálnak ki többféle tanulási utat… Nem az én dolgom ezen oktatásbeli (szerintem) hiányosságok okainak az elemzése, sem megítélése, de számomra elgondolkoztató, hogy ha minden rendelkezésre áll számukra, miért nem próbálják ki, mi ennek az akadálya. Ide illő az egyik kedvenc idézetem: „Amit mondasz, azt elfelejtem. Amit mutatsz, arra emlékszem. Amit velem végeztetsz, azt értem. (Konfuciusz)”- többször kellene ezt mondogatni az oktatásban…

Visszatérve a Second Life-ra…Legelső belépésemkor magam is szkeptikus voltam, angol tudásom ellenére sem voltam biztos benne, hogy mit csinálok, nem tudtam ráérezni az ízére, a miértjére. Igazán akkor „találtam fel a spanyolviaszt”, mikor csoporttársaimmal egymást segítve-navigálva felfedezni indultunk. Tényleg felfedezni: a kezelést, az avatart, a környéket, a világot. (S ha belemerül az ember, eltűnik a tér/idő hagyományos észlelése, biztosan el lehet benne veszni, barangolással, ismerkedéssel tölteni el több órát- bár én ettől még fényévekre vagyok.) Legyőzve az akkori ellenállásomat (s talán látens dacomat), elhatároztam, hogy márpedig ezt is megtanulom, ha tetszik, ha nem. A kurzus érdekel, így nincs mese, meg kell ugrani ezt az akadályt is. Mire e teszt konzultáció véget ért avatarom az kontrolálás örömétől szó szerint táncolt, repült, és még meg is szólalt-habár a technika nem adta egykönnyen ezt a győzelmet. De egyszerűen szükségem volt egy szemléletváltásra, be kellett látnom, hogy jó lesz ez, hanggal pedig igazán érdekes lehetőségeket kínál az oktatás a virtuális ELTE campuson…

És lassan a gondolatmenetem átevezett az interaktivitás „mezejére”. Sokáig ízlelgettük a szót a barátokkal, kinek mit jelent, mire asszociál. Elég vegyes válaszok érkeztek: email, telefon, tanórai részvétel, MSN, Skype, Facebook, interaktív játékok, interaktív tábor… Ha már ezekről van szó gyorsan hozzátettem a „magamét”: webinárium, Twitter, SL, chat, mindmeister, ustream, helpdesk, blog, honlap, interaktív nyelvóra okostelefon, iPad, tablet, reprezentálod magad a kommunikációs csatornákon satöbbisatöbbi… Rengeteg módon lehetünk interaktívak, mégis egyféleképpen. Nehéz ezt pár szóval megmagyarázni, de a szakirodalom, segítségével rövid (ám nem mindent lefedő) kísérletet teszek rá. Egyrészt informatikai tanulmányaim során is találkoztam már az interaktivitás fogalmával, ha jól emlékszem néztünk interaktív Flash alapú honlapokat, melyek különböző animációval, beágyazott dinamikus logókkal és felhasználó barát funkcióval bírnak. Továbbá egy másik, jelen esetben számunkra érdekesebb aspektusból is tekinthetünk az interaktivitásra. Érthetjük alatta a „határok nélküli kommunikációs lehetőség”-et (Pintér Róbert (2007): Az interakciós társadalom. Gondolat- Új Mandátum.155.o.) Sheizaf Rafael szerint az interaktivitás „…egyfajta érzékenységet jelöl, egy olyan kommunikációs folyamatot, melyben minden egyes üzenet az azt közvetlenül megelőző, illetve a kommunikációs folyamat egészében lezajlott összes megelőző üzenet-cserétől függ.” (http://www.etnologia.mta.hu/~nagykzs/hva/txt_ie/ie_02.html) Talán magyarra fordítva jó példa erre a Twitter mechanikája: gyorsan, rövid üzeneteket váltunk, reagálunk egymás tweetjeire. Itt már bejön a képbe az „azonnal”, „rögtön”, „várakozás” nélkül kérdésköre. Az információra a lehető legrövidebb idő alatt van szükségünk, most kell felhasználnunk nem később. Ha várnunk kell, az üzenet veszít relevanciájából, aktualitásából, érdekességéből. Kicsit olyan ez számomra, mint a gyorsétterem. Enni is akarunk, de mindenféle előkészület, főzés, várakozás nélkül. Csak épp itt az információra vagyunk éhesek, azzal akarunk „jóllakni”, és mostazonnal(!). Nem szeretünk az ebédre várni, ha éhesek vagyunk- nem szeretünk a tudásra várni, ha információt akarunk. De mi van, ha a sok „megevett” tudás elüli a gyomrunk, ha túl sok volt, és gyomorrontást kapunk- vagy lehetséges ez egyáltalán?

Még egy pár gondolat ehhez a képzeletbeli vázlatponthoz- ha kicsit tágabban értelmezzük az inaktivitás- „kulturális késés” fogalmát. A napokban mesélte az egyik ismerősöm, hogy a lánya Afrikába végez önkéntes tevékenységet. Mivel szívügyem a téma, érdeklődéssel hallgattam minden egyes részletét a különleges utazásnak. Egy dolgot emelnék csak ki: a lány Afrika egyik legszegényebb részén él egy vendég családnál. A házba be van vezetve a víz és az elektromos áram, ennek ellenére nincsenek csapok a lakásban, a tisztálkodáshoz és mindennapi higiéniához a vizet kannákba viszik be. Az udvaron főznek fatüzeléssel. Hiába van áram, konnektor nincs, így például a vasalást szenes vasalóval oldják meg. Ők így élnek, így tanultak élni, és ezt adják tovább a gyermekeiknek. Holott, mint, említettem a technika megvan hozzá, de „nincs befejezve”, nem használják (vagy tudják/akarják egyáltalán használni?). Véleményem szerint ennek okai igen összetettek: infrastrukturális, financiális, tradicionális és sorolhatnánk még…de a felsorolásban ott a „kulturális késés” is… Talán elmaradottnak hívják őket, de helyes a megbélyegzés? Mivel más szemszögből nézve viszont sokkal fejlettebbek, mint egy átlagos ember. Beszélik a saját törzsi nyelvüket, az államukban hivatalos francia nyelvet, és az angolt is kiválóan, pedig ez utóbbit nem tanulják, csupán hallás alapján elsajátítják- de még milyen tökéletesen! Gondolom most aztán már végképp nem igazán érthető, hova is szeretnék kilyukadni, de íme a megoldás.  Mikor ezt a történetet hallottam, és mikor az órát követtem az interneten, egy dolog jutott eszembe: A „kulturális késés” két fő ok miatt alakulhat ki, legalábbis az én logikám alapján. Az első, hogy a technika, az eszköz, a tudás (vagy nevezzük bárhogyan), nem elérhető, illetve csak korlátozottan hozzáférhető az egyén számára. Emiatt „lemarad”, nem tudja befogni a tudás/képesség eléréséhez szükséges forrásokat. (Ennek okainak vizsgálatába nem mennék bele, szintén nem az én kompetenciám kutatni ezt a jelen esetben.) A másik oka a „késésnek”, az érdektelenség. De hívhatjuk közömbösségnek, motiváció vagy ingerhiánynak. Ez az az eset, mikor az embernek megadatik a lehetőség, kézzelfogható, elérhető számára a tárgy/információ stb, de semleges (vagy elutasító?) magatartást tanúsít felé és tulajdonképpen figyelmen kívül hagyja, elmegy mellette…

Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogyan él a lehetőségekkel, andragógusként én mindenkit bíztatok, a világunk felfedezésére. Talán emiatt is vágtam bele a kurzusba. Az a tanulási tartalom (és ezzel együtt járó tudás/képesség/készség) ami a következő hónapokban ígérkezik, számomra vonzó. Kézzelfogható, mert megvan a technikai feltételem, megvan a lehetőségem, hogy csatlakozhassak. Nehéz beilleszteni a napi ritmusomba az állandó internetes készenlétet, de szeretnék megismerkedni a konnektivizmus adta lehetőségekkel, így próbálom áthidalni a nehézségeket… Megpróbálom, ha kell dalolva, ha kell fogcsikorgatva, de nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget, ahogy az előadásban elhangzott: produktívan és hatékonyan kívánom használni az itt megszerzett tudást.

Végezetül még egy dolgot emelnék ki a mai előadás anyagából: az internet, mint csoportok önszerveződése témát. A Facebook-on néhány csoportnak magam is tagja vagyok, melyek keretén belül közoktatásban, felsőoktatásban megismert barátaimmal, hobbimmal kapcsolatban megismert emberekkel tartom a kapcsolatot. Ezen csoportok jól szerveződőek, aktív tagok vesznek részt, gyors az információáramlás és minőségi tartalommal vannak feltöltve- velük nem foglalkoznék részletesebben. Ezzel szemben szakdolgozati kutatásom (ERASMUS) elején tanácsot kértem egyik ex- ösztöndíjas ismerősömtől, milyen nemzetközi, Facebook-on fellehető csoporttal kellene felvennem a kapcsolatot. Kaptam is jó pár tippet, ám az oldalakra látogatva igencsak meglepődtem. A csoporttagok szám a több száztól a több ezerig terjedt. Közösségépítés vagy információ megosztásnak se híre, se hamva nem volt. Gyakorlatilag az kommunikáció/információ megosztás leredukálódott a reklámok szintjére. Csupán szórakozási lehetőségek, kiadó lakások, hétvégi italakciók hirdetéseivel voltak telezsúfolva az üzenőfalak. Komoly bejegyzés, ha akadt is, választ soha nem kapott a kérdező, érdeklődő. Tehát pont a lényeg, az információ, mint forrás- elv veszett el, és ment egy végletes formába. Nem használják ki a csoport adta lehetőségeket, nincs segítség, tulajdonképpen nincs élet a oldalakon. Illetőleg van, mert egy-egy jól sikerült buli után büszkén posztolják ki fényképüket, s invitálják a látogatót az intézménybe. De minek a megosztás tényleges, tartalmas kommunikáció nélkül? Van értelme „teleszemetelni” az internetet hasznavehetetlen reklámokkal, lényegtelen információkkal? Gondoljuk csak át mit posztolunk ki a közösségi oldalakra, és miért? Mindenki rohan, szelektál, szűr, válogat az információk tengerében, mégis lényegtelen dolgokat állítanak elő az "internet gyárában"-nem abszurd ez?

Ilyen kérdések kapcsán mindig egy szintén Facebook-on „szembe jövő” kép villan be, melyet beszúrok, mert úgy érzem összefoglal egy nézőpontot a lokális élmény- megosztás dilemmájából (nem állítom, hogy az én nézőpontom, de egy lehetséges véleményt képvisel).

Egy kis magyarázat még:

Nyilván barátaim „szájába” adni saját szavaimat, csak egy ürügy volt, kellett a bejegyzésnek egy keret. Nem akartam leírni egyszerűen a pro és kontra bennem keringő gondolatfoszlányokat, s így -, egy képzeletbeli csapatot előhívva a szürkeállományomból- lettek egésszé az előadáson hallottak, a cikkekben, könyvekben olvasottak. Kellett egy virtuális társaság, akikkel összeütköztethetem nézeteimet (nincs mese, A) tényleg szeretek vitatkozni vagy B) skizofrén lettem…). Kellett egy ötlet, amely formailag különbözni fog a többiek blogjától (ti. nem szeretem a tucat dolgokat, ellenben keresem a kreativitást, szeretem a különbségeket megvizsgálni, arra kihegyezni a témát)- hogy ez mennyire volt jó, az a ti megítéléseteken múlik…

Én megvitattam magammal ezt a témát-habár választ nem minden esetben találtam a kérdéseimre (és csak egyre több kérdés motoszkál bennem), most veletek kell ringbe szállnom… J

P.S.: És ha már kellőképpen összezavarodtunk végezetül, beszúrok még egy kis anekdotát a továbbgondolkodást megcélozva:

„Volt egyszer egy öreg király, aki tudni vágyott. Nemcsak ezt vagy azt, hanem - igazi király lévén - mindent. Tudósai éjt nappala téve dolgoztak, és néhány évtized leforgása alatt könyvtárnyi tudományt hordtak a lába elé. De az öreg király - köztünk szólva- meglehetősen lusta volt olvasni. Mindent akart, de tömören. Újabb évtizedek alatt könyvespolcnyira sűrűsödött a világ minden tudománya a tudósok áldozatos munkája nyomán. Majd - mivel a király még mindig elégedetlen volt - egy könyvnyire. Halálos ágyán kapta meg a kész művet: egyetlen mondatot. így szólt: a világ nagyon bonyolult.”( Mattelart, A. (2004): Az információs társadalom története. Gondolat-Infonia, Budapest.123.o.)

Melinda