"Esélytelen" téma-záró?!

Viharos hét áll mögöttünk: beköszöntött a kellemes nyári meleg után a hidegfront, és hatalmas széllel söpört végig. De nem csak offline, hanem online viharral is találkoztunk. A témahét igazán elgondolkoztató volt, és intenzív párbeszéd alakult ki a csoporttagok között, érvek (???) jöttek pro és kontra. Így a 10. hétre indult be az „élet” a csoport felületén.

Én mégis ambivalensen fordulok ehhez a héthez. Örültem a témaválasztásnak, mert kiemelt társadalmi jelentőséggel bír, kell róla beszélni. De ellenben tudat alatt sejtettem, hogy nem lesz ez egy könnyed kommentelés- sorozat. Sejtettem, mert nagyjából ismerem a társadalom hozzáállását a témához. Sikerült is elkanyarodtunk az IKT-től a fogyatékossággal élők ügyéig- és most mindenki szíves engedelmével én is követném ezt az utat.

Mint azt már egy kommentben leírtam az emberek háromféle magatartást tanúsíthatnak, ha egy fogyatékkal élő személlyel találkoznak- legalábbis ez a tapasztalatom.

(1) Tulajdonképpen semmibe veszik, elfordítják a tekintetüket (vagy előbb jól megbámulják), és nem is törődnek többet vele. (Amit nem látok az nincs is?...No komment!)

(2) Egy problémaként azonosítják a fogyatékkal élő személyt, aki csak gondot, fáradságot, többletmunkát fog számukra jelenteni (azt meg nem szeretik az emberek… No komment!)

(3) Ők szerintem azok, akik az embert látják meg. Nem azt nézik, hogy az illető látássérült, autista, vagy épp kommunikációs zavart mutató személy vagy bármilyen más fogyatékossággal bír, nem a betegséget, a testi és szellemi tüneteket keresik. Hanem humánusan, segítőkészen fordulnak az ember felé. Empatikusan és szeretettel bánnak vele. Nem (csak) azért mert fogyatékkal él, hanem mert ugyanolyan embertársuk, mint bárki más. Sajnos úgy tapasztalom, hogy ebből az utolsó csoportból van a legkevesebb ember. Olyan ez, mint a kihalóban lévő állatfajok. Meg kellene menteni ezt a „fajt”, átültetni hozzáállásukat a többi emberbe, a gyermekekbe.

Igen, fontos lenne a gyermekekkel is megismertetni, hogy vannak fogyatékkal élő társaink, akik egyenjogúak velünk. Az hiszem erre csoporttársaim több kiváló példát is említettek. Mivel ez egy összegző blog kell, hogy legyen álljon itt pár példa tőlük.

Fogyatékossági csoportok

A fogyatékkal élő gyermekek estében beszéltünk róla, hogy mi fontosabb a speciális- szakmai tudás vagy az elfogadó, támogató attitűd. Azt hiszem erre nincs jó megoldás, mindkettő szükséges, de a tudás pótolható, az attitűd kialakítása már keményebb dió. Timi blogjában kaptunk erre a kérdésre egy lehetséges választ. 

„…amikor még tanítottam, volt egy vak kislány az egyik osztályban. Én pár hétig tanítottam csak, amikor helyettesítenem kellett náluk, de sokat beszélgettem vele. Meglepődött, amikor próbáltam bevonni az óra menetébe, mert általában békén szokták hagyni. Elmesélte, hogy párszor próbálkozott „jegyzetelni” egy gép segítségével, de rászóltak a tanárok, hogy túl hangos és zavarja őket. Miben? A hagyományos, én beszélek, te csöndben maradsz szerepben? Ez számomra akkor sem lenne elfogadható, ha nincs az osztályban fogyatékos tanuló. Nekem nem volt speciális tudásom, hogy hogyan lehetne őt tényleg hatékonyan oktatni, de pozitívan álltam a dologhoz és próbálkoztam. Így, hogy én is nyitottam felé, ő is bátrabban mert megszólalni idegen nyelven. Számomra a legnagyobb elismerés tőle az volt, amikor egyszer megkért, hogy had nézhessen meg. Kiderült, hogy csak az arcomat szerette volna megfogni, hogy el tudja képzelni milyen is lehetek. Természetesen megengedtem.” 

Igen, azt hiszem ez egy jó példa arra, hogy ha nem is birtokol az ember megfelelő tudást az ilyen helyzetekben, empátiával, barátságos, tenni akaró attitűddel áthidalható a szakmai hiányosság. De a szomorú a történetben, hogy ezek szerint a kislány korábban nem vehetett részt aktívan a tanulási folyamatban, gondolom a pedagógus hozzáállásából fakadóan (a tanári szerepet már az előző bejegyzésemben taglaltam).

A másik blog Marianna blogja, aki pedagógusként testközelből érzékeli mindazt, amiről én (mi) csak külsősként szerzünk információkat. 

„Mindig olyan osztályaim voltak, ahol több tanulásban akadályozott gyerkőc volt. Ha év közben érkezett ilyen gyerek, akkor őt is hozzám hozták. Volt olyan év, amikor 12 BTM-es (papírral is rendelkező) színesítette az osztályközösséget. Volt török anyanyelvű, kissé magatartászavaros, magyarul alig beszélő kisfiú, akit a török magyar szótárból is tanítottam összeolvasni, mert magyarul sehogy se ment neki az összeolvasás. Voltak komoly diszlexiások. Mindegyikük nevére (még) emlékszem. Nagyon sokan (20 évesen) is tartják velem a kapcsolatot. (A leghálásabbak egyébként ezeknek a gyerekeknek a szülei.)” 

Már többször írtam, hogy példaértékű, amit Marianna csinál, és ahogy a pedagógusi munkához (hivatáshoz, életpályához) áll. (Kicsit patetikusan hangzik, de örülök, hogy olvashattam hétről-hétre az írásait, és remélem nem fejezi be a blogolást a kurzus végeztével. J )

Az előző bejegyzésemben már írtam, hogy az integráció híve vagyok (illetve szintén Marianna fent említett blogjából tudtam meg, hogy ilyen esetben szerencsésebb az inklúzió fogalmát használni). Még mindig tartom magam ehhez, tehát, hogy fogyatékkal élő és egészséges gyerekeknek is joguk van ott és azt tanulni, amit akarnak. Nem kell őket szegregálni, sokat tanulhatnak egymástól, az elfogadásról, a segítségnyújtásról. Viszont Tünde blogjának köszönhetően átértékeltem pár dolgot. Rengeteg elemet át kell gondolni az integráció, inklúzió előtt, mert nem olyan egyértelmű a kérdés. A heterogén csoportban való tanulás megvalósítása:

• „Függ attól, hogy mekkora fokú a fogyatékosság
• Függ attól, hogy milyen típusú a fogyatékosság
• Függ attól, hogy a külső körülmények mennyire felelnek meg az integrálásnak (pénz, távolság, stb.)
• Függ attól, hogy tudom-e biztosítani számára a megfelelő eszközöket
• Függ attól, hogy a közösség, akik közé járna, hogyan fogadják
• Függ attól, hogy milyen elhivatottságú pedagógusokkal találkozik
• Függ attól, hogy milyen a személyisége az integrálni kívánt tanulónak
• Függ attól, hogy ő maga mit szeretne”

Így tényleg vannak helyzetek, mikor az integráció, inklúzió nem lesz életképes (ha nagyon speciális a fogyatékosság, ha nincs ennek kielégítésére a közelben fekvő megfelelő intézmény, ha a fogyatékkal élő nem szeretné stb.).

Azt hiszem, hogy a két blogomból illetve a kommentjeimből kiderült, hogy számomra nem ismeretlen a fogyatékkal élők világa (és néha emberfeletti küzdelmük a társadalmi kirekesztés ellen). Több fogyatékkal élő személyt ismerek személyesen is, illetve közvetetten is. Talán emiatt is álltam értetlenül a kommentek láttán (majdnem két napig nem voltam internet közelében és hétvégére hazaérkezve kisebb sokk volt olvasni a kimaradt „epizódokat”). Érdekes irányt kezdett venni a beszélgetés, és nem nagyon kívántam részt venni egy ilyen vitában, így a legtöbb kommentet a blogokban hagytam inkább. 

Nyilván, aki nem ismeri ezeket az embereket, csak valamiféle elképzelése lehet róluk. Pedig egytől-egyig kivételes személyiséggel rendelkeznek. Rendkívüli lelki erejük van, tehetségesek az élet különböző területén, csodálatos karizmával bírnak, és hihetetlen túlélési ösztönük van a napi harcok megvívásában. Én felnézek rájuk, és büszke vagyok, hogy ismerhetem őket, tanulhatok tőlük.

Jelnyelv

Őszintén szólva a kurzus elején elterveztem, hogy a blog és a kommentek hangvételét próbálom könnyedebbre venni, szemléletemhez illő pozitív irányba terelni a témák feldolgozását, de ez az irány ezzel a héttel megbukott.

De hogy még se árválkodjon itt ez a pesszimista (számomra kissé fájó) bejegyzés, egy kis félév-értékelés álljon itt zárás gyanánt(reményeim szerint ez a végszó csak a kurzusnak szól, és nem a blog életének). 

A heti történések ennek ellenére a kurzust pozitívnak értékelem. Rengeteget tanulhattam itt, mind szakmailag, mind emberileg. Örülök, hogy néhány embert sikerült személyesen is megismerni (nem csak online és virtuális térben), és már a további kapcsolattartási lehetőségeken jár az agyunk. Mesterképzésben részt vevő csoporttársaimmal eddig is kivételesnek mondható közösséget alkottunk, de ez a tíz hét „dobott rá” még egy lapáttal a napi szintű kapcsolattartások, üzenetek, közös sztorizások alkalmával.

Összegezve, visszagondolva: újrakezdeném a kurzust…bár egy kis pihenő után. J